Szalatnaki irodalom

Ajándék vagy kicsim, ajándék!
Termeted még piciny, picinykém!
Tágra nyílt nagy szemed,
ne lásson könnyeket!
Boldog légy kisbabánk.
Légy magas, mint ükapánk.
Légy büszke, légy te csodaláng!
Légy bár pilóta, bár hadvezér,
lelked legyen habfehér!
Légy mesterember, vagy tanár,
légy mindig te a sas madár!
Repülj távolba, repülj el messze!
Szívedet a gőg sose dermessze!
Légy okos, légy jólelkű,
maradj elveidhez mindig hű!
Légy áldott utadon,
sose lépkedj ugaron.
Szárnyalj mindig magasan
áldott kicsi madaram!
Burghardt Klára ©

Csend honol a szobában.
Kellemes meleg dúdol,
sziszeg a fa, a tűzhely
felett narancsillat bódul.
Majd halk dallam szól,
simogatja lelkedet.
Gyertyaláng libeg-lebeg,
hirdeti az ünnepet.
Étel rotyog, künn hó kopog,
Fagyos szélben fázik torok.
Künn hívnak az arkangyalok.
Hegy tetején, puha hóban
Szánkó töpreng, indulhatok?
Egy adventi szent délután,
festi- írja ezt ceruzám.

Egyszer volt egy házikó.
Házikóban ágyikó.
Ágyikóban kis manó.
Manócskán meg zöld póló.

Zöld a szentem, kis manó,
dülöngél az ágyikó.
Dülöngél, mert a manó
döngeti az ágyikót.

Döngeti és kiabál,
„Ki jön ide, ki jön már?
Nem akarok aludni,
csak a zenét hallgatni!
Hallgatni a kis csengőt,
Mikulásdalt, a menőt!

Miki-Miki- Mikulás,
fenn van már az egész ház!
Kis manócska, aludj már,
holnap jön a Mikulás.
Hoz majd csokit, cukorkát,
rossz gyermeknek lesz virgács!

Életrajzomat döcögve írom,
becsukom aztán múltam kapuját.
Egy-egy fejezetnél elsiratom
őseim régi szülőfaluját.

A lankás dombokat, a völgyeket,
a hagyományt, a tájszólásunkat.
A régi fejkendős bölcseket,
a porban játszó barátságunkat.

A kis patakmederben fürdőző,
boldogan pancsoló gyermeket.
A macskát, ki verebet üldöző,
s a lányt, ki szőtt sok terveket.

A vályogházat, mely télen meleg
a kis tornácot, hol üldögéltek.
Mivé lettünk, mi emberek?
Siratom a síró történelmet.

Emlékezem
Lassan ünnep lészen.
A régi fényképeket nézem.
Újra itt Karácsony.
Én már öregasszony
Vagyok, ki elmélkedem,
Jövőm nem tervezem.
Csak Rád emlékezem,
Ki voltál, szerelmem.
Daliás, ifjú legény,
Nem gazdag, nem szegény.
Terembe belépve félszegen,
Csak álltam védtelen.
Szemed szemembe nézett,
Tekinteted lelkembe révedt..
Lángolt, mint tűz, mint csillag,
Megégett tőle majd a pamlag.
Gyűrűt adtál nékem, mindenedet.
Mindig szépen mondtad ki nevemet.
Méhemben két fiú fogant,
A sok év boldogan rohant.
Aztán felhők jöttek,
Komor, sötét felhők.
S mint a büszke tölgyek
Te sem hajlongtál.
Előbb harcoltál,
Majd csak suttogtál.
Ám elroppant a büszke tölgy.
Feketét öltött a szeretett hölgy.
A sír alól a csend kiált.
Lelkem zaklatottan zihált.
Hiányod űrt hagyott,
A jövőnk megfagyott.
Sok víz folyt le a Dunán,
Míg sírhantod porán
Túljutottunk.
Unokák hallják a regéket,
Nagyapjukról a tetteket.
Eszünk továbblépett,
De szívünkben ég
Örökre emléked. ©

Farkas üvölt téli éjszakában.
Őz didereg erdő homályában.
Hó alatt az eleség,
Éles a földkeménység.
Az ágak között süvít a szél.
Madarak némák, csőrük nem beszél.
Befagy a hangjuk, kemény a tél.
Az erdő mélyén süvít a szél.

Mókus szalad, megrezzen egy ág,
Odujában becsukja ajtaját.
Vadász lépked, némán, csendben,
Magvak zsákban, szalonna kezében,
Puskáját ma vállán tartja,
Etet ő őzet, szarvast, szelíden.

Hajlott hátú öreg néne
nyújtja kezét kéregetve
Fővárosban, teli téren,
verőfényes napsütésben.
Egy pillanatra nem is látod,
nagy a tömeg, nem is bánod.
De nyílik egy rés, s ott a bánat,
látod őt, mint nagyanyádat!
Roggyant lábbal,
hajlott háttal,
reszkető kézzel,
lesütött szemével.
A Szégyen rég múlt,
az ÉLET edzi.
A koldult fillér
leveskéjét fedezi.
Gyomrod összerándul,
lelked háborog!
Hol vannak a sarjak,
kiket szült a méhe?
Most sötét varjak,
kik dobják mélybe?
Könnyed törlöd
szemed árkán.
Hozzálépsz-
kezed simogatón vállán,
s kezébe nyomod, mi éppen nálad van.
Ő fel sem néz,
rebeg egy halk szót.
Te tovább lépsz,
Ott is szegények,…
De üres a kéz,
csak bánattal teli a lélek.
De jó, hogy nagyanyám
ezt soha nem élte meg!

Megsárgult leveleken taposok.
Múlnak a hónapok, múlnak a napok.
A természet aranyló díszbe öltözött,
Vén fejem tincsei mutatják: Itt az Ősz.
Míg járom az utam, gondolataimba merülök.
Több már mögöttem, kevesebb előttem.
Én csendesebb, hangosabb a gyerekem.
Örvendek a hajnali párának,
Boldogan megpihenni a fák alatt.
Számolni a sok jót, a botladozásokat,
Már nem teszem, tettem sokat.
Ma egy pad a csendes parkban,
Orgonaszó a templomban,
Egy köszönet, s csodás naplemenet.
De rég nem fogod kezemet!
Megcsillan a tó vize, ráhull a levél,
Emlékeimbe burkol az őszi szél. ©

Légy áldott
drága Sarjam
kicsiny-kis leánya!
Áldott légy,
ha alszol,
ha angyalok
kísérik álmod,
s dúdolják
az Ég simogatóan
lágy dalát.
Áldott légy,
ha jő a reggel,
ha új napra kélsz,
s nevetsz önfeledten!
Kísérje áldásom végig egész életed!
Áldott légy,
ha első bátor
lépésed után
nagy utat teszel meg,
ha tanulsz sokat.
Ha majd egy ifjú
reád nevet,
s ha egyszer
bekötik fejed.

Kísérje áldásom végig egész életed!

Egykor majd neked mesélek
A Régmúlt dolgairól,
régi szerelmekről, sorscsapásokról,
kedves elmúlt gyermekkorról.
Ahogy én egykor
nagyanyámhoz ültem,
történeteibe belemerültem,
úgy fogsz majd te is tán
hozzám bújva meghallgatni,
áldott kis unokám.
(C)

Tavasz jár a kertek alján.
Kerítésen bekukucskál.
Szorgos seprés házak táján.
Hát hóember, most hol bujkál?
Nem bujkál ő, nem bizony!
Eltűnt tündérpázsiton.
Piros-sárga virágillat.
Lágy szellőkéz megsimogat.
Tavasz, hozd meg álmainkat.
Tavasztündér fényt varázsol.
Pillangó repül ki bábból.
Repdes, a napfényben táncol.
Eső cseppen le a rácson.
Eső, csendes, megcsodálom.
Sonkát eszik a családom.
Kiviruló, szép kikelet.
Elfelejtjük már a telet.
Sonka, tojás, piros retek,
Itt a Húsvét, itt az ünnep!

A vonat ablakán
beköszönő fák
hajlongva ébresztik
az álom melegéből
kibúvó munkást,
ki nyakát összehúzva
vastag kabátjában ül,
új napra, új robotra várván.
Vaskos, lágy hullámú föld
az erdőt csókolja.
Fekete varjak rebbennek,
s károgják a magasba:
„Itt a reggel!”
Gomolyog az ég felé
a tó feletti pára, köd.
Első bátor napsugár
játszadozik vígan már.
Csillog-villog a víztükör.
A dombok feletti réten
tehenek állnak, némán.
Alszik a falucska,
álmosan nyújtózik
a templom tornya.
Benne szunnyadó gerlepár.
Vonatom robog tovább.
Hangtalanul siklik,
majd kattog,
majd hangosat kiált.
Elrepít a távolba,
fel a nagyvárosba.
De szeretteim, őseim,
a szelíd lankák,
a kecses hattyúcsalád-
A dombon a temető,
s a hegy lábánál alvó erdő,
kis falum, mely völgyben várogat,
mindenhonnan hazacsalogat.

Szalatnak © 2016

Beteg a Földünk, lázas beteg.
Médiából ömlenek bölcseletek.
Vírusok jönnek, vírusok mennek.
Kis ember-hangyaboly beleremeg.

Izzad, és köhög, teste sebes.
Sejtjei, szervei, mind -mind beteg.
Abroncs szorítja mellét, hátát,
Szegény Föld várja már végóráját?

Nem, de nem, ez nem lehet!
Segítsd, támogasd a betegeket!
Ha nem vagy orvos, sem védőnő,
Ne játszd, hogy te vagy a szakértő!

Hord a maszkodat, állj mástól távol!
Hisz mindenütt családok sora gyászol!
Vigyázz magadra, vigyázz másra!
Bízd magad az Isteni és orvosi tudásra!